8.

nincs pályarajz , kellenének a fő művek címei /pl. Csongor és Tünde!/

Vörösmarty Mihály

1800-1855

Nemzeti romantikánk kiteljesítője, művészete a magyar romantika csúcsát jelenti.

Pusztanyéken született (ma Kápolnásnyék) nemesi családba. Középiskolai tanulmányait Székesfehérváron a cisztercitáknál folytatta. Édesapját korán elveszítette, ezért egyetemi tanulmányai közben munkát kellett vállalnia: házitanító lett a Perczel családnál. Itt reménytelen szerelembe esett Perczel Etelka (Adél) iránt. A jogi egyetemet magánúton végezte el, joggyakorlatát Görbőn töltötte, itt ismerkedett meg a Habsburg-ellenes mozgalommal. Utána Pesten kapott állást.

1825-ben válik országos hírű költővé, ekkor jelenik meg nemzeti eposza Zalán futása címmel. Ő az első magyar költő, aki kizárólag az irodalomból tartotta fenn magát, ügyvédi munkáját a szerkesztőire cserélte fel. Kései szerelmét, Csajághy Laurát vette feleségül (Bajza sógornője, jóval fiatalabb nála).

A szabadságharc aktív résztvevője, melynek bukása után bujdosni kényszerült, majd nem bírva a viszontagságokat, feladta magát. Ezután nélkülözés, reménytelenség és fájdalmas kiábrándultság jellemezte hátralévő életét. Temetése az elnyomás elleni tiltakozás nagyszabású tüntetésévé vált.

Előszó (1850)

Az Előszó a magyar irodalom csúcsai közé tartozik. Világos katasztrófáját kozmikus tragédia látomásává emeli. Időszembesítő szerkezetét egymásra játszatott formák kölcsönhatásaként értelmezhetjük.

A szöveget a költő, egy 10, egy 31 és egy 8 soros egységre bontotta. Ez a tagolás háromrészes hídformának felel meg. Mivel a két szélső tag hasonló terjedelmű, és páros sorszámú, a közbülső viszont többszörösen hosszabb és páratlan sorszámú, a három egység rend, szabadság és rend egymásutánjaként hat az olvasóra. (ABA’).

Ezt a verselés is erősíti. A költeményben 10 és 11 szótagos rímtelen jambusok szerepelnek, nagyjából egyenlő, nem szabályos eloszlásban. (Csak kétszer fordul elő kivétel: a második rész harmadik harmadának közepén 5 szótagos félsor van, a harmadik tagban viszont csak az utolsó sor 11 szótagos, az összes többi10-es.)

A hármas osztást támogatja az a tény, hogy a középső részben a jelentésegységek rokon képzetkörbe tartozó szavak két sorába rendeződnek. Az egyik sort főnévinek, a másikat igeinek is nevezhetjük, szófaji átcsapás csak a szakasz második felében van, s e kilengés után újból a normaszerűvé vált rend áll helyre.

A mű időszerkezete is hármas tagolódású. Az “A” egység és a”B” egység első 18 és fél és utolsó hat sorában a múlt és elbeszélő múlt, a “B” szakasz középső 6 és fél sorában jelen, végül a harmadik szakaszban jövő időt találunk. A romantikus látnok az idő teljességeként teremti meg az időszembesítő verstípust. Az Előszóban a költő nem mérhető időtartamú, pillanatként fejezi ki a tragikumot, mely értéktelített állapotra következett s ürességnek adja át a helyét. Mindhárom előttünk lejátszódó változás részeként jelenik meg a versben. A változásoknak ez az egészet képező együttese egyúttal belső léttörténet, lelki önéletrajz.

A mű a legemelkedettebb magyar nyelvű versek közé tartozik. Csak a címet és az első három szót lehet betű szerint olvasni. A szöveg többi része kizárólag metaforikus jelentéssel olvasható. A “Midőn ezt írtam” nemcsak arra utal, hogy a költő a Három rege (1845) elé írta ezt a versét, hanem jelenti azt is, hogy személyes elkötelezettje volt a megjelenített értéktelítődésnek.

A cím jelentésének metaforikus árnyalatát így írhatjuk körül: a beszélő arra utal, hogy a későbbi események átminősítették a korábban történteket. (A Három regét Vörösmarty Battyhány Emmának ajánlotta.) A Három rege szerzője még a beteljesedését várta annak, amiről az Előszó költője már tudja, hogy meghiúsult, s talán véglegesen. Az “előszó” elveszítette eredeti jelentését, mint a költemény végén szereplő tavasz, ami magának a szövegnek az átminősítése.

A költő kétféle mondatszerkesztést alkalmazott: a bővítéses kidolgozottságot és a sűrítést. Az Előszóban az utóbbi elsődleges, de gyakori a nyelvi elemeknek elhagyása vagy igéknek meg nem ismétlése.

A sűrítés mellett a képszerűség az Előszó nyelvét meghatározó minőség. Az utolsó két sort leszámítva időbeliség leírása a vers rendező elve, a leírásba négy megszemélyesítettről - a békéről, a vészről, a nyomorról és a földről - szóló elbeszélés iktatódik. Az utolsó előtti sor új rendező elvre vált át: a szöveg állító kérdéssel végződik.

Az Előszó gondolati mélysége a metaforák burkolt jelentéséből származik. Két metaforatípusból teremti meg nyelvét: a pontosan nem meghatározható hasonlított hasonlóból és az igemetaforákból. Nem könnyű értelmezni azt a reflexiót, melyhez a három szakaszos - értékgyarapodásból, tragikus értékveszteségből és az értékeket tagadó iróniából álló - léttörténet vezet

A vén cigány

Az 1854-ben íródott rapszodikus vers címadó alakja az ötvenes évek költészetében gyakran fordul elő, mint a sírva vigadás jelképe, illetve az erre való alkalom megteremtője. Közérzetet jelöl tehát alakja, s a vers műfaja ebben az értelmezésben: zsánerképbe oltott dal.

A muzsikus cigány azonban a költő és a költészet egyik archetípusa, s ily módon Vörösmarty a költészet lehetőségeivel, feladatával vet számot, s a vers ars poetica érvényűvé válik. Ugyanakkor önmegszólításról van szó, a lírai én meghasonlásáról, kettészakadásáról, önmagával folytatott vitájáról. Az önmegszólítás mint versforma, mindig válság következménye. Vörösmarty esetében rendkívül összetett, egymásba fonódott jelenségről van szó: magánéletbeli, nemzeti, világtörténelmi, filozófiai válságokról. A költemény tehát ennek a krízisnek a tárgyiasítása, általánosítása.

A jövőkép a két versben

A vén cigány Vörösmarty világképének összegzője. A 4, 5, 6. versszak a tragikus világlátás legfontosabb mozzanatait és motívumait foglalja magába. Vörösmarty itt is a történelem előtti időkig nyúl vissza, hogy magyarázatot leljen a jelen problémáira. Az antik és keresztény mitológiai utalások a teremtés elhibázottságára hívják fel a figyelmet, az emberi bűn és bűnhődés folyamatosságára a történelemben, ezzel igazolja Vörösmarty az első strófa szentenciáját: ”Mindig így volt e világi élet...".

A vers gondolati íve ellentétes az Előszóéval, de közösségüket mutatják az azonos motívumok. Az Előszóban az ünnep, a harmónia világától jutottunk el a tragikus iróniáig. A vén cigányban a tragikumtól a jövőbe kitolt lehetséges ünnep eljöveteléig. Az ünnephez mindkét alkalommal a Noé-képzet társul, előrevetítve egy ember nélküli illetve emberen túli világ harmóniáját.

A vén cigányban a „csak azért is” remény szólal meg, míg az Előszó végkicsengése pesszimista, a lírai én kiábrándultsága és elbizonytalanodottsága miatt.