8

Életmód az 1950-es évek Magyarországán

Az ötvenes éveket megelőző politikai helyzet

A második világháború után Magyarország a Szovjet érdekszférába került, az első szabad választáson (1945. nov. 7.) a Független Kisgazdapárt a szavazatok több mint 57%-ával abszolút többséget szerzett, mégis koalíciós kormány alakult a Magyar Kommunista Párt részvételével, részben a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) nyomásának hatására. A baloldal a Szalámi-taktika alkalmazásával, egy-egy kis lépéssel próbálta gyengíteni a demokratikus erőket, és maga mellé gyűjteni azokat, akik ezzel egyetértettek. A ’40-es évek végére szinte általánossá váltak a lakosságot érintő fenyegetések, fizikai bántalmazások, melyek végül már a kisgazdapárti politikusokat is elérték (Tildy Zoltán, Nagy Ferenc). Az 1947-es „kékcédulás” választáson a Kommunista Párt kapta a legtöbb szavazatot és a koalícióba kényszerített kisgazdákkal hatalmon maradt a baloldal. 1948 tavaszán a Szociáldemokrata Párton belül fölénybe kerültek a kommunistabarát erők, majd a kommunista és szociáldemokrata párt egyesült, létrehozva a Magyar Dolgozók Pártját (MDP). Az ellenzéki pártok beszüntették tevékenységüket, a „szövetséges” pártokat beolvasztották az akkor létrehozott Magyar Függetlenségi Népfrontba. 1949 májusában csak a Népfront jelöltjei indulhattak a választásokon és a hivatalos közlemény szerint a szavazatok 96,27%-át kapta. Az új alkotmány (1949. aug. 18.) szerint a Magyar Népköztársaságban „minden hatalom a dolgozó népé”, amely „a Szovjetúnióra támaszkodva (…) a népi demokrácia útján halad előre a szocializmus felé”. A köztársasági elnöki intézményt megszüntették, s az ország tényleges irányítója az MDP főtitkára, Rákosi Mátyás lett.

Életkörülmények

A kommunista hatalomátvétel után megkezdődött a magyar társadalom és gazdaság „szovjetizálása”, a totális állam kiépítése. A hidegháború légkörében a kommunista vezetők „az osztályharc fokozódását” hirdették. Állandó jelszóvá vált az „éberség fokozása”, „az ellenség keresése” – a párton belül is. Mindez valójában a szembeszegülőkkel és riválisokkal való leszámolás eszköze volt. Több százezer ember ellen folyt eljárás, több tízezer ember került börtönbe, internáló- vagy munkatáborba. A régi elit tagjait – arisztokratákat, katonatiszteket, minisztereket, gyártulajdonosokat – eljárás nélkül kitelepítették, és kétkezi munkára kényszerítették. A hatalom új birtokosai az ellenállás letörését és a társadalom átalakítását csakis terrorral tudták keresztülvinni. Ennek fő eszköze az 1948-ban - az ÁVO átszervezésével – létrehozott Államvédelmi Hatóság (ÁVH) volt, amelynek tagjait a köznyelv továbbra is ávósoknak nevezte. Az ÁVH közvetlenül Rákosi, illetve a szovjet „tanácsadók” felügyelete alatt állt. 1949-tól önálló főhatósággá vált, szervezetileg hozzá került a katonai elhárítás, a hírszerzés és a határőrség is. Létszáma – ekkor már sorkatonákat is behívtak soraiba – 50 ezer fölé nőtt, nem számítva a több tízezer besúgót. Az ÁVH nyilvántartásában több mint 1 millió személy aktáját őrizték. („Aki nincs velünk, az ellenünk van!”) A félelem átitatta a mindennapokat: senki sem érezhette magát biztonságban, bárki számíthatott rá, hogy érte jön a „nagy fekete autó”, vagyis hogy, hogy letartóztatják. Mivel a letartóztatások leggyakrabban hajnalban történtek, sokakból még évekkel a korszak elmúlta után is pánikrohamot váltott ki egy éjszakai csöngetés („csengőfrász). Nem működhettek független társadalmi szervezetek, egyesületek; 6-10 éves gyerekek csak a kisdobos -, a 10-04 évesek csak az úttörő-, a 14 éve feletti fiatalok csak a Demokratikus Ifjúsági Szövetség tagjai lehettek, és csak egyetlen szakszervezet létezett. A Szabad Nép-félóra az 1950-es évek első felének mindennaposan használt kifejezése volt. A munkahelyeken tartott kötelező politikai vitákat jelölte. Szabad Nép baráti körök a munkahelyeken az országban tömegével alakultak. Az ilyen vitákon a dolgozóknak kötelező volt megjelenniük. A nevét a rendszeres rendezvény arról kapta, hogy az irányított beszélgetésben a kommunista állampárt, a Magyar Dolgozók Pártja hivatalos lapja, a Szabad Nép legfontosabb híreit és vezércikkeit kellett kommentálni egyetértően.

Rákosiék a gazdasági szerkezet átalakítása során is a szovjet modellt másolták: a legfontosabb célnak a gyors iparosítást, illetve a mezőgazdaság kollektivizálását tartották. 1953-ra az ipari termelés az 1938-as háromszorosára növekedett, az életszínvonal azonban nem érte el a háború előtt szintet sem. A hétköznapi fogyasztási cikkekből minimális volt a választék, nőtt a hiánycikkek száma, s ezek után 1951-ben átmenetileg újra be kellett vezetni a jegyrendszert. Ugyanakkor az ötvenes években alakult ki a kommunista korszak egészére jellemző árszerkezet: az alapvető élelmiszerek, illetve szolgáltatások (lakás, elektromos áram, közlekedés) árát az állam mesterségesen alacsonyan tartotta. A háborús viszonyok között kialakított beszolgáltatási rendszert a háború végeztével sem törölték el az országban. A beszolgáltatás lényegében kötelező terménybeadást jelentett, amely után a beadók csak minimális, a piaci árnál lényegesen kevesebb ellentételezést kaptak. 1946-tól minden 1 hold szántó- vagy fél hold szőlőterületnél nagyobb területen gazdálkodó személy köteles volt beszolgáltatást teljesíteni. Ennek keretében gabonát, burgonyát, olajos magvakat és élőállatot kellett beszolgáltatni. Aki beszolgáltatási kötelezettségét nem teljesítette, attól a minisztérium saját háztartási szükségletére való tekintet nélkül elrendelhette a terményelkobzást („padláslesöprés”). 1947-től előbb a sertéssel rendelkezőket, majd a kuláknak minősítetteket zsírbeszolgáltatásra kötelezték. A lakáskörülmények lassan javultak, s bizonyos mutatókban egyáltalán nem volt változás: 1955-ben nagyjából ugyanannyi – átlagosan 2,65 – ember élt egy szobában, mint 1930-ban. 1949-ben a lakások kevesebb, mint felében volt villany, mintegy hatodában vezetékes víz, s tizedében fürdőszoba. Miközben a hatalom a hivatalos közleményekben állandóan azzal büszkélkedett, hogy az ipari termelés hány százalékkal múlta felül a terveket, addig tervbe vett lakásoknak csak 47%-át építették fel. Ráadásul a tervek szerint a lakásépítést is az államnak kellett volna elvégeznie, ehhez képest 1949 és 1956 között a lakások közel felét magánerőből építették fel. A háború utáni újjáépítés azért is haladt lassan, mert a Szovjetunió megtiltotta a Marshall-segély elfogadását.

A népesség száma növekedett, 1960-ban elérte a 9,9 milliót. Ez az egészségügyi helyzet jelentős javulásának volt köszönhető. Új gyógyszerek – mindenekelőtt az antibiotikumok – jelentek meg, melyek segítségével százezerszámra mentették meg olyan betegek életét, akiket korábban nem lehetett életben tartani. (Főleg a tüdőbajban és vérbajban szenvedők száma csökkent.) Az általános ingyenes orvosi ellátás következtében nagymértékben csökkent a csecsemőhalandóság. Mindez az átlagéletkor meghosszabbodását eredményezte. Ugyanakkor az egészségügyi ellátás feltételei nem tudtak megfelelni a megnövekedett követelményeknek. Az orvosi rendelőkben, kórházakban általánossá vált a zsúfoltság. A társadalombiztosításba bevont népesség az 1938-as 31%-os ellátottsági szintről 1950-re 47%-ra, 1956-ig 64%-ra emelkedett. Az ellátásból kimaradók magas arányát az magyarázza, hogy a politikai okokból az egyéni gazdákra és kisiparosokra nem terjesztették ki. Így akarták őket arra kényszeríteni, hogy belépjenek a szövetkezetekbe. Az iparban, a közlekedésben, a kereskedelemben és a hivatalokban teljes körben bevezették a dolgozók nyugdíját, ennek összege azonban csekély volt. Ekkor épült ki a vállalati üdülők rendszere. Általában a gazdagoktól elkobzott villákat, nyaralókat alakították át erre a célra. Ekkor terjedt el a szakszervezeti és gyakorlatilag ingyenes nyaralás Balatonon, a Duna-kanyarban és a hegyekben. Emellett beszűkültek az országok közötti utazási lehetőségek. 1937-ben még több mint 380 ezer turista érkezett Magyarországra, ez 1951-re 15 ezerre csökkent; 1937-ben 220 ezer magyar utazhatott külföldre, az 1950-es évek elején nem hivatalos kiküldetésben alig néhányezer ember.

Az emberek táplálkozása lényegében visszaállt a háború előtti szintre. Időnként ugyan komoly élelmezési nehézségek támadtak, országos átlagban mégis némi javulásról beszélhetünk. Ekkor vált ugyanis általánossá az üzemi étkeztetés, amelynek keretében az emberek többsége legalább napjában egyszer olcsón meleg ételhez jutott. Kiépült a gyermekétkeztetés hálózata is.

A ruházkodás választéka ebben az időben szegényes. A „spártai szellem” érvényesült a divat terén is: még az is egyszerű ruhában járt, aki megengedhette volna magának a drágább öltözködést. A kor „divatja” a lódenkabát és a „villámhárítós” svájcisapka volt.

A városi tömegközlekedés – az állami támogatás (dotáció) hatására – rendkívül olcsóvá, mindenki által igénybe vehetővé vált. Ekkoriban már elképzelhetetlen, ami másfél évtizeddel korábban még mindennapos volt, hogy az emberek naponta két-három órát gyalogoljanak a munkahelyükre és vissza. Viszont állandósult a zsúfoltság a villamosokon és autóbuszokon. Megkezdődött a budapesti metró építése.

                                                                                                                                                                                                                                                                                                  Társadalom

Ezzel együtt 1945 után csökkentek a kirívó társadalmi különbségek. A világi és egyházi nagybirtokok és nagyvállalatok államosításával eltűntek a nagy vagyonok. A földreform következtében a paraszti népesség mintegy fele rendelkezett 5 és 25 hold közötti birtokkal, s kevesen maradtak a földtelen mezőgazdasági munkások. Az új párt- és állami elit – az ún. káderek – az ötvenes években kiemelt fizetéseket kaptak, de kiváltságaik elsősorban nem fizetésükben, hanem egyéb juttatásokban – lakás, nyaralási lehetőségek – nyilvánultak meg.

A belpolitikai helyzet és a gazdasági változások a társadalom szerkezetét is átalakították. A korszak elején a lakosság közel fele a mezőgazdaságból élt – ez a szám a kulákok üldözése és a kollektivizálás következtében 1960-ra 10%-kal csökkent. Ugyancsak csökkent az önálló kisiparosok és kiskereskedők száma, viszont az ipari munkások, az értelmiségiek és a „középszintű szellemi és irodai dolgozók”, azaz a hivatalnokok száma nőtt. A modern technika hiányát a nagy számban rendelkezésre álló olcsó munkaerő pótolta. Ennek következtében megszűnt az addig jelentős munkanélküliség, 1950-1951-ben pedig munkába álltak az addig „rejtett” munkanélküliek is: azok a parasztok, akiknek munkaerejét a 2-3 hold föld csak az év egy részében kötötte le, és azok a feleségek, akik addig háziasszonyként a férj fizetéséből éltek. Ha nem is jólfizetett, de valamilyen munkát mindenki talált magának, még az alacsonyan képzettek, vagy a képzettség nélküliek is. A nők százezreinek munkába állása ellentmondásos jelenség volt. Egyfelől a családokban, ahol az addigi egy kereső helyett ketten kaptak fizetést, jelentősen nőtt az életszínvonal. Másrészt a dolgozó nő vállára kettős teher nehezedett: a házimunka mellett teljes értékű munkát kívántak tőle munkahelyén is. (Súlyosan érintette a dolgozó nők helyzetét a hivatalos családpolitika, mely drasztikus eszközökkel ösztönözte a gyermekvállalási kedvet: évekre betiltották az abortuszt. A tilalom következtében nőtt az állami gondozott gyermekek száma, azok az orvosok pedig, akik vállalkoztak a tiltott műtét elvégzésére, gyakran börtönbe kerültek. A korszak egyik népjóléti miniszteréről, Ratkó Annáról nevezték el az ötvenes évek elején született korosztályt „Ratkó-gyerekeknek”)

A társadalmi egyenlősítés nem annyira a szegény rétegek anyagi felemelése, mint inkább a jobb helyzetben élők lesüllyesztése útján történt. Az állam mindenki számára biztosította a munkát, de a béreket alacsonyan tartotta. A kereseteknek ezt a szintjét azzal indokolták, hogy az állam ingyen vagy jelképes térítésért gondoskodik a lakosság szükségleteinek nagyobb részéről. Csekély lakbérek, egyre inkább kiterjesztett ingyenes egészségügyi ellátás, társadalombiztosítás, ingyenes bölcsőde, óvoda, általános és középiskola jelezte többek között a szociálpolitika fő irányait. A gazdaságpolitika azonban éppen az életszínvonal emelésétől, a társadalmi jólét fokozásától vonta el a ráfordításokat. Emiatt a rendszer nem lehetett tekintettel az élet minőségére. A szűkösség elvileg biztosított szolgáltatások, árucikkek mennyiségét, választékát is viszonylagossá tette. Mindez kiáltó ellentétbe került a harsány sikerpropagandával. Mindezzel együtt a modernizációs folyamat felgyorsult. Az ötéves terv során több mint ezer faluba jutott el a villany, ami gyökeresen átalakította a falusi lakosság életét. Nyomában megjelent a mozi és a rádió. A rádió ekkor vált a mindennapi élet szerves tartozékává. Magántulajdonú személygépkocsi még alig volt az országban, viszont a motorkerékpár elérhetővé vált, főleg a jobban kereső ifjúmunkások vásárolták.

Oktatás

Kötelező nyolcosztályos általános iskolai képzést építettek ki, amely egységesítette az alapfokú oktatást. A nagyobb esélyegyenlőséget biztosító reform ugyanakkor átmenetileg növelte a tanulócsoportok létszámát, és pedagógushiányt idézett elő – az egy tanítóra jutó tanulók száma meghaladta a 60-at. 1947-48-as tanévben még az általános iskolák 63%-a, a középiskolák 49%-a tartozott valamelyik felekezethez, legnagyobb arányban a katolikus egyházhoz. Az iskolák államosítása után mindössze 15 gimnázium maradhatott egyházi kezelésben. Mivel több ezer tanár nem volt hajlandó az államosított iskolákban folytatni a munkáját, a tanárhiány fokozódott. A tanagyagok gyors és sokszor az ideológiában megfelelő átírása, illetve az oktatáspolitika felzárkózató kampányai ugyancsak színvonalcsökkentést okoztak. Természetesen kötelező volt az orosz nyelv tanulása, amelynek célja a kommunista tudatformálás volt. Az értelmiségi pályák számának gyarapodása, és a politikai beavatkozás következtében a korábbi esélyegyenlőtlenség csökkent az ötvenes években: a fizikai dolgozók gyerekei sokkal nagyobb eséllyel tanulhattak tovább, mint korábban.

Kultúra

Elsősorban a városokban nőttek a lakosság kulturális igényei. Míg a korábban a színházlátogatás ritka, ünnepi eseménynek számított, most – az olcsó, államilag dotált jegyárak mellett – ez széles tömegek szórakozásává vált. Igaz, a bemutatott darabok egy része propaganda célokat szolgált, de azért klasszikus, igazi értékeket hordozó előadásokat is bemutattak. Miközben kiváló írók, akiket a rendszer nem kedvelt, hallgatásra vagy emigrációba kényszerültek, mások (köztük tehetséges írók is) művei soha nem látott példányszámban jutottak el az olvasókhoz.

Az ötvenes évek vége (a Kádár-rendszer első évei)

Kádár János 1956-ban vette át Magyarország irányítását. A Kádár-korszakban a politikai rendszer és az uralkodó ideológia a Rákosi-korszakhoz képest nem változott, ugyanakkor sokat változott a hatalmon lévők stílusa, a hatalom gyakorlásának módszere: Kádár ügyelt arra, hogy ne alakuljon ki körülötte olyan személyi kultusz, mint elődje körül; a párt- és állami vezetők kirívó kiváltságai mérséklődtek; ám a terror a hatvanas évek elejéig folytatódott. A hétköznapok átpolitizáltsága is csökkent. Az emberektől nem várták el, hogy lelkesedést tettessenek, csupán azt, hogy ne legyenek ellenségesek a rendszerrel szemben. Szabadabbá vált a szellemi élet, megszűnt Magyarország elszigeteltsége, ismét lehetett külföldre utazni. („Aki nincs ellenünk, az velünk van!”)

A viszonylag bőséges és folyamatos áruellátás és a viszonylagos szabadság a Kádár-kori Magyarország védjegyévé vált. Magyarország lett (a 70-es évekre) a „legvidámabb barakk” a szocialista tömbön belül, ezért is emlegették az itteni rendszert „gulyáskommunizmus”-nak, illetve „frizsider-szocializmus”-nak.