Babitsnál is hiányzik a nyelvi stílusrétegek sokszínűségének a bemutatása.
Babits Mihály
(1883-1941)
1883. november 26-án született Szekszárdon, erősen vallásos értelmiségi család gyermekeként Tanulmányait Pesten és Pécsett végezte, 1901-ben beiratkozott a pesti egyetem bölcsészkarára. Négyesy László stílusgyakorlatain ismerkedett meg Juhász Gyulával és Kosztolányival. 1900-tól kezdett verseket írni, ekkor azonban még nem gondolt nyilvánosságra. Budapesten latin-magyar szakon diplomázott szerzett. Baján, Szekszárdon, Fogarason, Újpesten és Budapesten tanított. Első műveivel a Holnap című antológiában jelent meg (1908). Fekete ország című versével nagy botrányt kavart, mert Ady Fekete zongora c. művével egyetemben érthetetlennek találták. 1908-ban Itáliába utazott, és ekkor határozta el az Isteni színjáték lefordítását. 1909-ben jelenik meg első kötete (Levelek Iris koszorújából). 1911 folyamán jelent meg második kötete (Herceg, hátha megjön a tél is).
1911-től az újpesti Könyves Kálmán Gimnáziumba helyezték át. 1912-ben kezdte a Dante-fordítást. Első korszakára az antik görög irodalom formáinak imitálása jellemző. Második korszakára – 1912 utáni verseire – a keresztény irodalom műfajainak, a zsoltárnak imitálása jellemző.
1913-ban jelenik meg fantasztikus regénye, A gólyakalifa. Egy verse ürügyén (Játszottam a kezével) hazafiatlansággal vádolták, fegyelmi indult ellene, elvesztette tanári állását, nyugdíjaztatta magát. 1916-ban megjelenik harmadik verseskötete, a Recitativ. A Nyugat főmunkatársa, majd 1919-ben egyetemi tanár, az ellenforradalom után megfosztják ettől az állásától is. 1919-ben írta az 1990-ig cenzúrázott Szíttál-e lassú mérgeket című versét, amelyben a tanácsköztársaság jelszavait leplezi le, az ellentmondásokat tárja fel. A Magyar költő 1919-ben című versében mindenféle diktatúrától elhatárolja magát. 1920-ban Szabó Lőrinccel és Tóth Árpáddal lefordítja Baudelaire-t. 1921 folyamán összeházasodik Tanner Ilonával.
1933-ban írja utolsó regényét, a hátborzongató antiutópiát, Elza pilóta, vagy a tökéletes társadalom címmel. 1927-ben meghalt Baumgarten Ferenc, aki végrendeletében alapítványt hozott létre a rossz sorsú költők számára. A kuratórium elnöke Babits volt. 1929-től főszerkesztője a Nyugatnak. Lírájában egyre jobban látszott az egyre pesszimistább világszemlélete, amelyet csak fokozta, hogy gégerákot kapott. 1938-ban gégemetszést hajtottak végre rajta, miután nem tud beszélni, beszélgető füzetén keresztül érintkezik a külvilággal. Az erkölcsi felháborodás, a humánum féltése fordította szembe a fasizmussal. 1934-ben jelent meg Az európai irodalom története. 1938-ban írta a Jónás könyvét, majd 1939-ben a Jónás imáját. 1941 augusztus 4-én halt meg.
Költészete
A ’10-es években Babits – éppen Ady ellenében – utasította el határozottan magától a közéleti-küldetéses költő szerepét, az egyik jellemző magyar lírikusi feladatot. A ’20-as években már megjelennek – mint még többnyire elutasított szereplehetőségek – a próféták. A belső vívódástól sem mentes folyamatban – ha ellentmondásosan is – a vállalás válik meghatározóvá.
Az induló Babits célkitűzése kettős:
a.) Filozofikussá, bölcseleti érvényűvé tenni költészetét.
Babits kezdetben filozófusnak is készül, s csak a fogarasi évek alatt dönt az “örök költészet” mellett. Az induló Babitsnak még nincs kedvenc filozófusa vagy filozófiai korszaka (csak a második kötetben erősödik fel Bergson hatása), mivel a létezés egésze érdekli, szinte az egész filozófiatörténetre– kiterjed érdeklődése.
b.) Poétikai szempontból Babits túl akar lépni a romantikus énlírán,
melynek lehetőségét a XIX. század második fele, illetve a századforduló magyar költészete véglegesen kimerített. A romantikus énlíra lényege, hogy a lírai én mint versszervező áll a költemény középpontjában, s áttétel nélkül, közvetlenül szólal meg. Babits többféle módon törekszik e vershelyzet megváltoztatására, illetve a lírai én kiiktatására. A törekvés tehát egy objektív, tárgyias költészet létrehozása.
Babits háborúellenes költészete
Babits háborúellenes költészete kevésbé homogén, s bizonyos szempontból kevésbé jelentős, mint Adyé. A ’14–’15-ös verseket még a fiatal életek kiontásán érzett fájdalmas meghatottság és szomorúság hatja át (Fiatal katona, Miatyánk). A ‘Játszottam a kezével’ című verséért felséggyalázás címen perbe fogták. Valójában azonban a költemény nem a háború ellen íródott, hanem egy ősi toposzt felhasználó szerelmes vers. Babits a betegsége idején jegyezte föl Beszélgetőfüzeteibe, hogy “politikáról nem beszéltem, de mikor szükségét éreztem megszólaltam”. Kb. 1916-tól erősödik fel és válik egyértelművé költészetében a háborúellenesség. Kétféle magatartást is helyénvalónak tart: az egyik a kiáltás, mely túlharsogja a háború hangzavarát és a csöndet, mely éppen némaságával tüntet az artikulálatlan hangerő ellen.
Jónás könyve, Jónás imája: a prófétaszerep vállalása
A Nyugat 1938. szeptemberi számában jelent meg első ízben. 1938-ban, Ausztria német megszállása után Babits egész Európa, s hazája pusztulásától rettegett. Ebben a történelmi helyzetben új erővel vetődött fel az a kérdés: mit tehet a költő, a művész a barbár erők ellenében?
A Jónás könyvében prófétikus verseit folytatta. A négyrészes elbeszélő költemény egyben bibliai történet mögé rejtett szellemi önéletrajz, elbeszélő keretbe foglalt, nagyszabású lírai önvallomás is. Kívülről szemléli önmagát, önarcképét Jónás személyében festette meg, jóllehet nem mindenben azonosulván műve főhősével. A küldetéstudat mellett jelen van az irónia ill. a groteszk humor is. A kezdetben gyáva Jónás semmi áron sem akar Ninivébe menni, menekül az Úr parancsa, lelkiismeretének szava elől.
Kozmikus és szánalmas figura lenn a hajófenéken. Groteszk alakként jelenik meg a cethal gyomrában, ahonnan Istenéhez szól. A költő Jónást Ninivében esetlennek, nevetségesnek mutatta be, aki kérlelhetetlenül, magát túlkiabálva igyekszik teljesíteni küldetését. Ennek ellenére szégyenben marad: kinevetik, kicsúfolják, gúnyt űznek belőle.
A testi-lelki gyötrelmek kényszerítették Jónást, hogy prófétáljon Ninive ellen. Felismerte, hogy nem térhet ki a felelősségvállalás alól. Kudarcai után feldúltan menekül a megátkozott, bűnös városból.
Babits versének története csaknem végig követi híven a bibliai elbeszélést, de olykor naturalisztikus részletezéssel bővíti ki annak tömör, szófukar előadását. Legfontosabb eltérés a két mű között Ninive lakosságának viselkedésében van: a bibliai Jónás könyvében a niniveiek hallgatnak a próféta feddő szavára. Ott érthető és logikus az Úr kegyelme.
Babits művében gúny és közöny fogadja a próféta fenyegető jóslatát, ezért indokoltabbnak tűnik Jónás keserű kifakadása az Úr ellen. A szörnyű látomás nem teljesedik be: az Úr mégsem pusztítja el Ninivét, ebben ott rejlik valami remény Babits jelenjére vonatkozóan: az emberiség nagy alkotásai, maradandó értékei túl fogják élni a gonoszságot. Jogos ugyan Jónás felháborodása az erkölcsi romlottság fölött, de jogtalan a világ pusztulását kívánnia, hiszen az igazság végletes követelése saját ellentétébe csaphat át: a legszélsőségesebb igazságtalanságba és embertelenségbe.
“A szó tied, a fegyver az enyém. Te csak prédikálj, én cselekszem.” - zárja le a vitát az Úr közte és szolgája közt. Ekkor Jónásnak rá kell eszmélnie, nem az ítélkezés az ő kötelessége, hanem a bátor harc minden embertelenség és barbárság ellen, még akkor is, ha a küzdelem esetleg komikus és eredménytelen.
Babits kiemelkedő nagy művének végső tanulsága: a próféta nem menekülhet kötelessége elől, nem vonulhat magányos erdőszélre, semmiképpen sem hallgathat, ha szólnia kell.
Többen lelkiismeret-furdalásként értelmezték az egész Jónás könyvét, ahol egész életművéért való bűnbocsánata szólalt volna meg benne. Babits nem vádolhatta önmagát cinikus némasággal. nem az önvád szólal meg e művében, hanem belső vívódása az erkölcsi kötelesség kiállásra késztető parancsa és a közszerepléstől visszahúzódó természete között.
A költemény ironikus-komikus és patetikus hangnemének kettőssége végig jelen van a műben. Az irónia eszköze többek közt a hétköznapi népnyelv alkalmazása. Bőven található a műben, a mai beszédben már nem használatos, elavult múlt idejű alak, ami a régies színezetet megteremtő nyelvi archaizmus része. Emellett bibliai latinizmus is sokszor előfordul a szövegben.
1939-ben függesztette költeményéhez a Jónás imáját, mely közvetlen líraiságában talán megrendítőbb, mint maga az egész epikus remekmű. Költészetének megújulásáért, újjászületéséért könyörög ez az ima, a Gazdához intézett fohász. Két nagy mondatból áll a vers. Az első, hatsoros egységben a nagy beteg költő még a régi szavak hűtlenségéről panaszkodik, melyeket sorsának szétesése, parttalanná válása hordalékként sodor magával. A következő, egy lélegzetvételnyi hatalmas, ziháló versmondat mégis a bizakodást szólaltatja meg. Áradásszerűen ömlenek a sorok - átlépve gátakat, ritmikai egységek határait. A már egyszer leszállt ember régi hangjait akarja megtalálni, azokat szeretné sorba állítani. Bátran és nem bujkálva kíván megszólalni újra. A közeli halál tudata is sürgeti, most már nem rest, hanem fáradhatatlan szolgaként követi a Gazda, Isten parancsait, sugalmazását, egészen addig, amíg teheti.
Források
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése