12.

Tóth Árpád

(1886-1928)

A mély emberi érzések, megragadó hangulatok szelíd szavú poétája. Boldogságvágy, szépségigény fejeződik ki lírájában; jellegzetes műfaja az elégia.

Debrecenben lett újságíró, de versei és kritikai cikkei a Nyugatban is megjelentek. 1931-ben költözött ismét Budapestre, ahol arra kényszerült, hogy "kenyérkereső" állást vállaljon. Házitanító és újságíró lesz, a húszas években már az Est-lapok mindenes szerkesztője. Közben egyre súlyosabban beteg.

Különleges formahűségű műfordító volt. Finom gonddal megmunkált saját költeményeiből négy kötet született. A Hajnali szerenád a szecesszió hatását mutatja. A Lomha gályán 1917-ben jelent meg. Impresszionista jegyek jellemzőek Az öröm illan című kötetre (1922). Ezután már csak 1928-ban lát napvilágot posztumusz kötete: Lélektől lélekig. Összegyűjtött verseit Szabó Lőrinc adta ki.

Az impresszionista költészet egyik mintadarabja a Körúti hajnal (1923). A francia impresszionista festőket is vonzották a hajnal és az alkony benyomásai, hangulatai, amikor elmosódnak az éles kontúrok, új színeket, árnyalatokat kapnak a tárgyak, s minden súlytalanabbnak, lebegőbbnek tűnik. Tóth Árpád már egy korábbi versében, a Hajnali szerenádban a hajnalt "nagy impresszionistának" nevezte. Ez a vers a pesti táj ébredésének három mozzanatát ragadja meg: a még derengő, színeket kioltó szürkeséget, az első fény felragyogásának néhány perces bűvöletét, ünnepi csodáját, majd a nappali élet kijózanító valóságát. Az első versszak minden jelzője, metaforája, hasonlata a közömbös színtelenség, szürkeség elidegenítő képzetét, kísérteties hangulatát árasztja: a hajnal vak és szennyes, a boltok üveges szemeikkel olyanok, mint a mozdulatlanságba dermedt halottak, az utca "vad kővidék", a lomha viccék (segédházmesterek) is ártó, gonosz démonokként félelmet, kedvetlen rossz érzést keltenek. Majd hirtelen változik az utca képe, addigi nyomasztó hangulata s a vers hősének egész érzelmi világa. A nagyvárosi környezetben nem a horizonton, csak a két csupasz tűzfal között, de megjelenik a fény, a hajnali égbolt első sugárcsóvája. A hajnali fény bővültét, tiszta örömét, a pillanat boldog önkívületét fokozza az áhítatos csend is. A napfény mámoros csodájában ragyogni kezdenek a színek: a zöld, a fehér, a lila, de az impresszionista szinesztéziás érzékelésnek megfelelően ezek zenei motívumokkal olvadnak össze. Mindez csak egy pillanatig tart: az életre kelt színek boldog kórusát földi hangok kezdik elnyomni. A harangok tompa kondulása még csak felmereng, de aztán kellemetlen, bántó hangok zavarják és szüntetik meg az áhítatos csendet, a színek égi muzsikáját. Végképp elmúlt a hajnali percek mámora: nappal lett, megkezdődik a munka, s újra fájni kezd az élet. A költemény utolsó motívumában, a Napnak a munkáslányt megtisztelő arany kézcsókjában, melyet senki sem vett észre, a fáradt, robotos költőnek a városi szegényekkel való együttérző részvéte szólal meg.

Az „Esti sugárkoszorú” a hitvesi költészet egyik legszebb darabja a magyar irodalomban. A költemény szövege sehol sem árulja el, de tudnunk kell, hogy feleségéhez írta a költő házasságuk hatodik évében. A vers egy alkonyati futó pillanat impresszionista megragadásával indul: a fény lassú eltűnésében elmosódnak a tárgyak éles körvonalai, súlytalanná, lebegővé válik a világ, majd a fény hirtelen megfogyatkozásában holttestként elzuhanó árnyak (mintha kisértetek lennének) teszik egy pillanatra komorrá, ijesztővé, lidércessé a hangulatot. A menekülő fény csak a kedves haját fonja körül sugárkoszorújával. S itt már megkezdődik a varázslat: a kezdeti látvány látomássá alakul át. A sugárkoszorú már nem földi lény, hanem a középkori szentek glóriája, s a lélek bővült állapotát további szinesztéziák egészítik ki.

Az első versszak rajongó ámulása, a pillanatnyi csoda a második strófában tovább mélyül: az illat „titkok illatává”, a csend a „béke égi csendjévé” lényegül át, s mindkettő mennyei fényben ragyog. Aztán kép, szín, minden eltűnik, s kibuggyan a rajongó vallomás: „És jó volt élni, mint ahogy soha.” Az elragadtatott boldogság önkéntelen, akaratlan megnyilatkoztatása ez, s aki azt a rajongó boldogságot adta, már nem földi lény, hanem a bibliai égő csipkebokorban megjelenő Isten, túlvilági lélek. A szerelem valami léten túli létbe, testetlen égi érzésbe váltott át. Az igézet mámoros pillanata az időtlenbe lendült. A gondolatjel ünnepélyes csöndje után azonban az első versszak elbeszélő hangján folytatódik a költemény, ahol a kézérintésre földöntúli rajongás kiegészül a legszebb földi érzéssel, két ember szerelmi boldogságával. Az „egyszerre csak meg fogod a kezem” sornál, a verset is végül a leghétköznapibb, ám itt a legünnepélyesebb vallomás zárja: „mennyire szeretlek!”.

Pillanatelemzésre épül. Tóth Árpád egy egyszeri, pillanatnyi élményt örökített meg, s tett egyúttal mások számára is felidézhetővé.

A helyszín a part, naplementekor. A lány megfogja a lírai én kezét. Ezt a pillanatot írja le. Az idő metaforikus: „percek mentek, ezredévek jöttek”. A bibliai kivonulás történettel közös motívumok jelennek meg: út, csipkebokor. „Isten szállt a földre le”, „igézve álltam” a Szentföldre utal. A tűz a fény, a ragyogás a lány hajának lombjában. Isten megjelent az alkonyban. Valódi csoda történt. Tehát magáról a szerelemről írja azt, hogy nem más, mint isteni csoda. A versben sokféle rím van: mozaikrím, asszonánc...