11.

A stílus elemzése hiányzik.

Móricz Zsigmond

1879-1942

ROKONOK

               A regényt Móricz Zsigmond 1930 nyarán írta, és 1932-ben jelent meg könyvalakban. A regény a 19. századi nagy francia realista regények hagyományát folytatja, a karrierregény egy változatát valósítja meg.

                A regény címe eligazító és félrevezető egyúttal. A Rokonok cím első jelentésben arra utal ugyanis, hogy az atyafiságról, a családi rokonságok hálózatáról szól a regény. Vagyis Kopjáss tönkretevői Berci bácsi és Adélka, Kati néni és Lajos bácsi, Menyhért és Albert öccse lennének. Ennél tágabb rokonság is kiderül azonban: az, hogy Kopjáss rokona Kardics bácsinak is, Boronkay Ferinek is, de még az ellenzék vezérének, Martiny doktornak is. Ez a vér szerinti rokonság a metaforája annak a rokonságnak, amiről a regény beszél, és ami jóval több annál, mint a családi rokonságok kihasználásának problémája. Rokonok mindannyian, akik a hatalomban vannak, rokonok mind a városi vezetők, rokonok mind az ország vezetői, az egész dzsentri világ rokonságok szövedéke, s ha két ember nem rokon is családi kapcsolatai szerint, akkor is rokonok érdekeik, kapcsolataik, politikai hatalmuk, gazdasági érdekeik szerint. A Rokonok cím félrevezető tehát, ha szó szerint értelmezzük, és eligazító, ha metaforának fogjuk föl.

                Kopjáss István, a főhős karriert jár be a regényben, igaz, nem maga akarta, hanem a véletlenek és helyi intrikák eredményeképpen nyílik módja a karrierre. Alacsony presztízsű városi tanácsnokból hirtelen, egy csapásra városi főügyésszé lép elő. Maga is tudja, hogy karrierjét nem önmagának, nem tehetségének vagy valamilyen kiváló képességének köszönheti, hanem éppen ellenkezőleg: eddigi jelentéktelenségének, kicsinységének.

                Amikor azonban a főhős elindul a karrier útján, ugyanazokkal a kérdésekkel találja szembe magát, mint a francia karrierregény hősei, mint mondjuk Balzac Goriot apójának Rastignac-ja. Hogyan módosítja az ember jellemét a helyzete, hogyan módosítja az ember jellemét a felemelkedése? Hogyan módosítja a személyiségét a karrier? Megőrizheti-e valaki önmaga ép erkölcsi érzékét akkor, ha hatalomba kerül? Maradhat-e valaki erkölcsileg tiszta a hatalom csúcsain? Meddig köthet az ember kompromisszumokat anélkül, hogy ezzel korrumpálódna is? Meddig veszi még valaki észre, hogy morálisan kihívások előtt áll, és mikorra nem is tűnik föl neki, hogy ő maga is ugyanolyanná vált, mint azok, akiket korábban erkölcsileg elítélt? Fel tudja-e venni egy ember a harcot a külvilággal? Van-e esélye egy tisztességes embernek megváltoztatni a korrupt hatalmat? Ki az erősebb: a hős vagy a világ? Milyen árat fizet valaki azért, hogy érvényesüljön?

                Mindezeket a kérdéseket, amelyek a francia realista regény alapkérdései is, fölteszi a regény, és a maga módján megválaszolja. Kopjáss István nem különleges, de rendes ember. Jó férj, gondos családapa, megbízható és tisztességes hivatalnok. Hűséges, a szeretett felesége és családja érdekében legyőzi önmagában mindazokat az érzéseket – elsősorban a Szentkálnay Magdaléna iránti vágyódását –, amelyeket az otthona biztonsága és nyugalma, valamint a Lina iránti szerelme érdekében el kell fojtania. Amikor Kopjáss a hatalom csúcsaira kerül, igyekszik tisztességes maradni. Ám nem látja át a helyzetet azonnal, nem érzi meg, hogyan próbálják a kezükbe kaparintani Béla bácsi, a polgármester és Kardics bácsi, a Nagytakarék igazgatója. Eközben hibát hibára halmoz, és túlságosan gyenge ahhoz, hogy a saját rokonainak ellentmondjon. Amikor első nyilatkozatát adja, a városi kisbérlők ügyében egy közmondást idéz mint a megoldás útját: “Hogy a kecske is jóllakjon, a káposzta is megmaradjon.” A mondat homályos, mint ígéret kevés, mint program nem számon kérhető. És nem is gondolja Kopjáss, hogy ezzel a mondattal elsősorban saját magát és a saját működését jellemzi. Úgy akar tiszta maradni, hogy nem utasítja vissza egészen a felkínált lehetőségeket és előnyöket. Élni is akar a lehetőségekkel, mégsem besározódni. Nem elég okos és ravasz ahhoz, hogy ellenálljon, de nem elég romlott és élelmes ahhoz sem, hogy busásan meggazdagodjon. Közvetíti Berci bácsi szenét a városnak, de nem vállal érte felelősséget – igaz, részt sem kér a haszonból. Nem akarja megvenni a Boronkay-villát, mégis engedi magát elvinni oda, megnézi és végül csak megveszi. Nem ír alá végleges szerződést, de egy szerződést aláír.

                Hogy mi lesz ennek a karriertörténetnek a vége, azt a regény nem árulja el. Tudjuk, hogy Kopjáss István “meglőtte magát”, Péterfi doktor szerint “haldoklik”, Béla bácsi pedig azonnal “az özvegy”-nek akarja kiutaltatni a pénzt, mégsem biztos, hogy meghalt. Béla bácsi szerint “Meg kell menteni. Meg kell gyógyítani.”, s a két főpanamista sietve indul “a szegény ember megmentésére”. Ha Kopjáss István nem hal meg, hanem valóban olyan használható emberré válik, mint amilyennek a polgármester az öngyilkossági kísérlet hírének érkezése előtt elmondta, akkor a képlet úgy oldódott meg, hogy az erkölcstelen, romlott külvilág legyőzte, magához hasonította a főhőst. Megmarad a főhős élete és folytatódik a karrierje, de minden erkölcsi tartását és fenntartását elveszti. Ha az öngyilkossági kísérlet sikerült, akkor a hős erkölcsi érzéke erősebbnek bizonyult a külvilág megrontó erejénél, és habár az élete árán, de sikerült megmenekülnie az erkölcsi elromlástól. Ez utóbbi befejezés azt mutatja, hogy az erkölcs tud győzni, és nem mutatja az erkölcstelen külvilágot eleve sokkal erősebbnek és legyőzhetetlennek. Ha imént a 19. századi francia regényirodalommal éreztük rokonnak a könyvet, hivatkozzunk ismét arra. Ha úgy értelmezzük a művet, hogy Kopjáss öngyilkossági kísérlete nem sikerült, akkor Balzac szemléletéhez áll közelebb Móricz: a Goriot apóban Rastignac rögtön a temetés után elindul a karrierje útját egyengető vacsorára. Ha úgy értelmezzük, hogy a főhős az élete feláldozásával megmenti önmagát az erkölcsi elzülléstől, akkor Stendhal szemléletéhez áll közelebb Móricz regénye, akinél – a Vörös és feketében – Julien Sorel a halála, passzív öngyilkossága árán visszanyeri fölényét a környezetével szemben, és ismét nemesebbnek, értékesebbnek láthatjuk az őt körülvevő világnál.

                Kopjáss István igazi kettős lelkű hős: olyan, mint Timár Mihály Az aranyemberben vagy Julien Sorel a Vörös és feketében. És ugyanúgy, ahogy az ő vívódásaik is abban fejeződtek ki elsősorban, hogy két nő közül kellett választaniuk, úgy Kopjáss vívódásai is a Lina és Magdaléna közötti választásban csúcsosodnak ki. Lina jelenti számára a korábbi életét, a harmóniát, a nyugalmat, a családját, a tisztességet, de egyúttal a tisztes szegénységet, észrevétlenséget, jelentéktelenséget is. Magdaléna pedig ezzel szemben: a nagyvilág, a gazdagság, a csillogás, a mámor, de egyúttal a hűtlenség, a kicsapongás, a megbízhatatlanság, s a korrupció, a csalás, a felelőtlen költekezés. Ahogyan Móricz más regényeiben is: a “boldogasszony” és a “szépasszony” között kell választania a hősnek, és semmiképpen nem úszhatja meg a választást. Nem élhet egyszerre boldogan Linával, és vágyakozhat Magdalénára. Nem véletlen, hogy Kopjáss István is azután az estély után lesz öngyilkos, amelyet a Boronkay-villában rendeztek. Az estélyen Kopjáss többször is beszélget Magdalénával, és azt mondja, hogy Magdaléna kedvéért képes lenne lerombolni addigi életét és egészen új életet kezdeni. Amíg az estély tart, azalatt törtek be nála az irodába, azalatt tüntették el a sikkasztás nyomait. A két történetszál, a korrupció és a “szépasszony” iránti vonzódás feléledése az estély jelenetében találkozik, és Kopjáss szerelmi-lelki elbizonytalanodása jelenti öngyilkossága érzelmi hátterét.

                A film utolsó képsorában Kopjásst látjuk öngyilkossága utána a Sertéshizlalda udvarán. Körülötte disznók, akik szabadon körbejárják a holttestet, röfögnek, zabálnak. Éppúgy, mint a könyvben, itt is eldöntetlen, hogy sikerül-e megmenteni, vagy meghal, bár a képsor inkább ez utóbbit sugallja. Ez a jelenet élesen elüt a film egészétől nemcsak abban, hogy az a film készítőinek alkotása, hanem abban is, hogy metaforikus. Egyrészt megjeleníti, hogy Kopjássnak éppen a Sertéstenyésztő ügye jelentette a leginkább megoldhatatlan feladatot (hiszen vele vásároltatták meg az ott elsikkasztott milliókból épült villát). Másrészt jelenti Kopjáss sorsát: “aki korpa közé keveredik, megeszik a disznók”. Harmadrészt olyan groteszk a kép, ami sok más filmet emlékezetünkbe idéz, ezzel elhelyezi a történetet egy kelet-közép-európai közegben. Végül pedig itt hangzanak el a koldus utolsó, Magyarország sorsára rákérdező, aggódó szavai arról, hogy mi lesz ebből az országból.

                A film társadalomrajzában elsősorban a kis- vagy középváros viszonyai, a helyi hatalmasságok és intrikák állnak a középpontban, ugyanakkor kitekintést is nyújt az ország viszonyaira. Zsarátnok városát egyszer hagyja el a történet, akkor, amikor Kopjáss bemutatkozó látogatást tesz az Országházban az igazságügy-miniszternél. Néhány kép, néhány pillantás a parlamenti ülésteremre és folyosókra, egy rövid találkozás a “kegyelmes úrral” és a titkárával, és egy kicsit hosszabb lecke, beavatás budapesti vezetőjétől a fővárosi politika világába arról győzik meg mind Kopjáss Istvánt, mind a nézőt, hogy az országos politika, a nagypolitika sem más vagy jobb, mint a helyi, legfeljebb más a nagyságrendje.

                Kopjáss István vágyódását azzal is motiválja a film, hogy nagyon hasonlónak mutatja a két nőalakot (gondoljunk csak az estély jelenetére, ahol a két nő arca egészen egymás mellett jelenik meg). A két nő nagyjából azonos korú, egymással rokonságban állnak. Ám közülük az egyiket ismeri és feleségének tudja Kopjáss, a másik azonban – aki mindig elérhetetlen távolságban volt tőle – most hirtelen karnyújtásnyi távolságra kerül.

                És Magdaléna van jelen Kopjáss István álmában. Ez az álom háromszor ismétlődik meg a filmben, és az álom logikáját követve összekeveredik benne a pesti kiküldetés és Magdaléna, az alispán (Andris bácsi) és a Sertéshizlalda képe. A vasút, az utazás egyszerre jelképezi új életútját, azt, hogy sikerült – illetve harmadszor azt, hogy nem sikerült – felkapaszkodnia az új életet jelentő vonatra. Kopjáss István álmai a benne lévő zűrzavarról tanúskodnak, és arról, mi mindent kellene tisztáznia és megértenie ahhoz, hogy ebben az új helyzetben sikeres legyen.

 A dzsentriről

                A dzsentri szónak két jelentése van: egy társadalmi réteg, továbbá egy életforma és mentalitás neve egyszerre. A köznyelvben a dzsentri a “hanyatló, elszegényedő, birtokát vesztett nemesség”, amely azonban ragaszkodik korábbi életmódjához, és azt – anyagi ellehetetlenülése ellenére – továbbra is fenntartani igyekszik. Úgy szokás elképzelni a dzsentrit, mint egy úri, kártyázó, vadászgató, mulatozó, később egzisztenciája érdekében gátlások nélkül panamázó, hivatali lehetőségeivel visszaélő társadalmi csoportot. Ezt a képet erősíti, sőt alapozza meg a szépirodalom a dzsentriregényekben, amelyekről azonban a kortársak többsége még nem csupán kritikai vonásaikat tartotta fontosnak kiemelni, és az értelmezés kulcsává tenni.

                A dzsentri identitástudatnak jellemzője a középosztály és a társadalom más rétegeitől való elkülönülés, tudatosan elzárkózó magatartás. Ennek megvolt nyelvi kifejeződése is: a tegeződés. A magyar úri középosztály férfitagjai – nagyobb korkülönbség esetén a tiszteletteljes “urambátyámos” formában – tegezték egymást. Nem mintha egymáshoz közel álltak volna – idegenek is azonnal tegeződtek, amikor meggyőződtek egymás társadalmi hovatartozása felől –, hanem azért, hogy ilyen módon kizárják, a magázással érezhetően kirekesszék azt, akit nem tartottak “közéjük valónak”.